Nehéz napok következtek. Mászkáltunk az erdőben, éhesek voltunk és rájöttünk, rendben van, komondorok vagyunk, a szabadság a mindenünk, de ez azért mégiscsak túlzás. Lövöldözést hallottunk, s Fakszni alig tudta lehúzni a fejét egy süvítő golyó elől. Menekültünk a félelmetes durrogás elől. Az országút tövében húztuk meg magunkat. De már akkor olyan éhesek voltunk, hogy alig tudtunk járni. Fakszni minden autó hangjára kiugrott az útra, hátha Apa vagy Nagydarab jött vissza értünk. De az autók tülkölve rohantak tovább. A Kis Jószagúval itt találkoztunk. Fölvett az autójába, s elvitt bennünket a "menő helyre" (így mondta: menhely). Betett bennünket egy ketrecbe, s minden este ő etetett. Bolyhosnak és Bundásnak nevezett bennünket, mi persze tiltakoztunk ez ellen, hasztalan. Nekünk mondjuk szerencsénk van, mert három napja a Kis Jószagú egy kedves öregembert ugrándozott körül: - Komondorok, Lonci bácsi, nézze, milyen szépek és erősek. Őszinte a tekintetük. Az Isten is a maga tanyájára teremtette őket. - Elviszem aranyom - mondta Lonci bácsi, csak még elrendezi az otthoni kutyaállományt. - Mert ezek - mondta- nem tűrnek meg maguk fölött senki mást. A két pulit föl kell készítenem, hogy jönnek az új fehér főnökök.
- Mit szólsz ehhez, Fakszni? - kérdeztem a minap a tesómat. Annyit morgott, neki most már mindegy. Májas rizst szeretne enni, s minden vágya az, hogy nagyokat rohangáljon. Mint a régi szép időkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése