Minden egy őszi ködös borongós szombati napon kezdődött... A Zöld Béka túracsapat legrettenthetetlenebb tagjai az eső ellenére nekivágtak, hogy meghódítsák a Cserhát Tájvédelmi Körzet keleti lankáit és elmenjenek oda, ahol még a madár se jár.... csak a holló!
De ezen a napon még hollóval sem, csak pár esernyőbe burkolózott turistával találkoztunk Hollókőn. Végigsétáltunk az ófalun, vásárlásainkkal aznap az összes helyi keramikus kedvencévé váltunk, kemencepatkán szárítottunk átázott, reszkető kutyát, akit azután az eső elől hátizsákba csomagolva szállítmányoztunk fel a várba. A várból még esőben is gyönyörű kilátás tárult elénk a környék sárguló levelektől színpompás ködlepte vidékére. Szerencsére addigra már az eső is elállt és a túracsapat a Bableves-csárda hívószavára nekivágott a eltervezett útvonalnak. Csibész is kikerült a zsákból és boldogan loholt felvezetőként a csapat élén. Tehénlegelőn át, kiterjedt őzlábgomba és pöffetegmezőkön áthaladva találtuk meg végre-valahára a kék túrajelzést és sárt dögönyözve lábaink alatt haladtunk előre rendületlenül a párás palóc tájakon. Felsőtoldon bájos falusi környezetben találtuk magunkat, majd egy eleven baromfiudvart és egy hullott birstől behorpadt ódon pajtát elhagyva betonúton trappoltunk tovább Garádra, ahol a helyiek kedves vidéki vendégszerete által birkapörköltet, húsoskáposztát és slambucot ebédelhettünk és kicsit megpihentettük fáradt tagjainkat. Itt újra eleredt az eső, de mi nem adtuk fel és folytattuk utunkat előre a kék jelzésen. Sötét, misztikus, mohatakarós erdei ösvényeken haladva másztuk meg a Macska-hegyet, majd elértük a Tepke-kilátót, amelyre csak a csapat legszívósabb tagjai másztak fel. A kilátó tetején egy elképzelhetetlen gyönyörűség, utazó ködfellegbe borult csodálatos táj képe tárul fel. A Tepkét elhagyva szilvakék bogyóktól roskadozó kökénybokrok oldották meg élelmezési nehézségeinket és töltötték fel C-vitamin készleteinket. A Tepkéről lefelé ismét elénk tárult a dimbes-dombos cserháti panoráma. Ezután egy röpke erdei fenyves gombászás után egy tágas zöld mezőhöz értünk. A réten magunkba szívtuk a tiszta, oxigéndús levegőt és élveztük a szabadságot. Ganajtúró bogarakhoz hasonlóan görgettünk lábaink alatt sárgombócokat, mely igen megnehezítette járásunkat, de még egy aprócska eltévedés után sem attuk fel és a nagymezőt átszelve kiértünk a hőn áhított betonútra, mely a Bableves-csárdába vette az irányt. Gyomrunkat és ízlelőbimbóinkat előkészítve szemeink előtt már a gőzölgő, forró bableves képe lebegett, s mindez extra löketet adott kitartásunknak és felgyorsította lépteinket. Végre-valahára megérkeztünk az állítólag messze-földön híres Bableves-csárdába, ahol sajnos nem volt hely, így éhesen maradva nem terjeszhetjük tovább a hírét a nagyvilágban. Korgó gyomorral továbbindulva sötétedéskor érkeztünk meg Alsótold szívébe, ahol a helyi menő étteremben fogyasztottuk el tótokat is megszégyenítő módon ízletes sztrapacskánkat.
De ezen a napon még hollóval sem, csak pár esernyőbe burkolózott turistával találkoztunk Hollókőn. Végigsétáltunk az ófalun, vásárlásainkkal aznap az összes helyi keramikus kedvencévé váltunk, kemencepatkán szárítottunk átázott, reszkető kutyát, akit azután az eső elől hátizsákba csomagolva szállítmányoztunk fel a várba. A várból még esőben is gyönyörű kilátás tárult elénk a környék sárguló levelektől színpompás ködlepte vidékére. Szerencsére addigra már az eső is elállt és a túracsapat a Bableves-csárda hívószavára nekivágott a eltervezett útvonalnak. Csibész is kikerült a zsákból és boldogan loholt felvezetőként a csapat élén. Tehénlegelőn át, kiterjedt őzlábgomba és pöffetegmezőkön áthaladva találtuk meg végre-valahára a kék túrajelzést és sárt dögönyözve lábaink alatt haladtunk előre rendületlenül a párás palóc tájakon. Felsőtoldon bájos falusi környezetben találtuk magunkat, majd egy eleven baromfiudvart és egy hullott birstől behorpadt ódon pajtát elhagyva betonúton trappoltunk tovább Garádra, ahol a helyiek kedves vidéki vendégszerete által birkapörköltet, húsoskáposztát és slambucot ebédelhettünk és kicsit megpihentettük fáradt tagjainkat. Itt újra eleredt az eső, de mi nem adtuk fel és folytattuk utunkat előre a kék jelzésen. Sötét, misztikus, mohatakarós erdei ösvényeken haladva másztuk meg a Macska-hegyet, majd elértük a Tepke-kilátót, amelyre csak a csapat legszívósabb tagjai másztak fel. A kilátó tetején egy elképzelhetetlen gyönyörűség, utazó ködfellegbe borult csodálatos táj képe tárul fel. A Tepkét elhagyva szilvakék bogyóktól roskadozó kökénybokrok oldották meg élelmezési nehézségeinket és töltötték fel C-vitamin készleteinket. A Tepkéről lefelé ismét elénk tárult a dimbes-dombos cserháti panoráma. Ezután egy röpke erdei fenyves gombászás után egy tágas zöld mezőhöz értünk. A réten magunkba szívtuk a tiszta, oxigéndús levegőt és élveztük a szabadságot. Ganajtúró bogarakhoz hasonlóan görgettünk lábaink alatt sárgombócokat, mely igen megnehezítette járásunkat, de még egy aprócska eltévedés után sem attuk fel és a nagymezőt átszelve kiértünk a hőn áhított betonútra, mely a Bableves-csárdába vette az irányt. Gyomrunkat és ízlelőbimbóinkat előkészítve szemeink előtt már a gőzölgő, forró bableves képe lebegett, s mindez extra löketet adott kitartásunknak és felgyorsította lépteinket. Végre-valahára megérkeztünk az állítólag messze-földön híres Bableves-csárdába, ahol sajnos nem volt hely, így éhesen maradva nem terjeszhetjük tovább a hírét a nagyvilágban. Korgó gyomorral továbbindulva sötétedéskor érkeztünk meg Alsótold szívébe, ahol a helyi menő étteremben fogyasztottuk el tótokat is megszégyenítő módon ízletes sztrapacskánkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése