Bumszli és Fakszni története III.

Nehéz napok következtek. Mászkáltunk az erdőben, éhesek voltunk és rájöttünk, rendben van, komondorok vagyunk, a szabadság a mindenünk, de ez azért mégiscsak túlzás. Lövöldözést hallottunk, s Fakszni alig tudta lehúzni a fejét egy süvítő golyó elől. Menekültünk a félelmetes durrogás elől. Az országút tövében húztuk meg magunkat. De már akkor olyan éhesek voltunk, hogy alig tudtunk járni. Fakszni minden autó hangjára kiugrott az útra, hátha Apa vagy Nagydarab jött vissza értünk. De az autók tülkölve rohantak tovább. A Kis Jószagúval itt találkoztunk. Fölvett az autójába, s elvitt bennünket a "menő helyre" (így mondta: menhely). Betett bennünket egy ketrecbe, s minden este ő etetett. Bolyhosnak és Bundásnak nevezett bennünket, mi persze tiltakoztunk ez ellen, hasztalan. Nekünk mondjuk szerencsénk van, mert három napja a Kis Jószagú egy kedves öregembert ugrándozott körül: - Komondorok, Lonci bácsi, nézze, milyen szépek és erősek. Őszinte a tekintetük. Az Isten is a maga tanyájára teremtette őket. - Elviszem aranyom - mondta Lonci bácsi, csak még elrendezi az otthoni kutyaállományt. - Mert ezek - mondta- nem tűrnek meg maguk fölött senki mást. A két pulit föl kell készítenem, hogy jönnek az új fehér főnökök.
- Mit szólsz ehhez, Fakszni? - kérdeztem a minap a tesómat. Annyit morgott, neki most már mindegy. Májas rizst szeretne enni, s minden vágya az, hogy nagyokat rohangáljon. Mint a régi szép időkben.

Bumszli és Fakszni története II.

Nem sokkal a szülinapunk után kezdődtek a bajok....Apa egy este nem jött haza, Anya olyan ideges volt, hogy még az etetést is elfelejtette. A gyerekek , akik visítozva indulnak iskolába, s közben a fülünket cibálva búcsúzkodnak, most lehajtott fejjel, néma csöndben szálltak be Anya kocsijába. Apa másnap, harmadnap se jött meg. Nem értettük a dolgot, s tanácstalanul bóklásztunk a kerítés mellett. Mindent megtettünk azért, hogy fölhívjuk magunkra a figyelmet, lyukat ástunk, verekedtünk, éjjel vonyítottunk, mindhiába.
Jó két hét telt eltelt, hogy Apa nem járt itthon, amikor egy délelőtt fekete ruhás emberek jöttek - Fakszni felismerte őket, nyáron vidámat falatoztak a teraszon, s úgy barátkoztak velünk, hogy a csirkecsontot kiadták nekünk a hátsó udvarba. - Ismerős a szaguk - mondta Fakszni -, mind Apa rokonai. Valami nincs rendben, nem tetszik ez nekem. Anya és a gyerekek is feketébe öltöztek, úgy mentek el együtt a fekete ruhás emberekkel. Amikor hazajöttek, a szemüket törölgették, s úgy simogattak bennünket, hogy közben állandóan a zsebkendőjükbe dudáltak.
Némaság ült a házra, elmaradtak a séták. Ránk is átragadt a levertség, nem értettük mi történt. Tápot kezdtük kapni, eltűntek az udvarról a labdák, jött az ősz. Nagyon nyomott volt a hangulat.
- Költözünk - mondta egyszer sírva Anya, s nagy adag májas rizst tett elénk. Annyit tett még hozzá: - Csak tudnám, mi legyen veletek.
Szakadt az eső, amikor a nagydarab Janó megjelent a furgonjával. - Gyertek, elmegyünk autókázni - mondta ezen a végzetes napon. Nem sejtettük, hogy mi következik, örömmel ugrottunk be a kocsiba. Sokáig mentünk, falvakon, városokon ét. Janó végül bement egy bozótos erdei ösvényre, nem győztünk lihegni a zötykölődéstől. Megállt aztán egy csipkebogyóval benőtt erdős részen, kinyitotta a hátsó ajtót, s mondta: - Menjetek, hátha szerencsétek lesz. Aztán leült, elszívott egy fehér büdöst, s folyton integetett, "menjetek már, nem én tehetek róla, hogy így alakult." Fakszni bökött oldalba: nézd, vízcseppek folynak lefelé az arcán. Rókaszagot éreztünk, s bevetettük magunkat az erdőbe. Autózúgást hallottunk, s rémülten néztünk egymásra: hát ez meg hova megy? Rohantunk , ahogy csak a lábunk bírta, de egyre távolodott. Aztán már nem lehetett hallani semmit se. - folyt. köv.

Bumszli és Fakszni története

Úgy gondoltam ebben a borongós időben elmesélem Nektem két jóbarátom Bumszli és Fakszni igaz történetét Bumszli elbeszélésében:

"Meseszépen kezdődött. Jött egy úr, és amikor megpillantotta a tesómat, Faksznit is, azt mondta, elvinne mindkettőnket, már azért, hogy ne unatkozzunk. Új gazdánk betett, becsomagolt bennünket egy bélelt banánosdobozba. Hét hónaposak voltunk.
Pestre mentünk, föl a hegyre. Amikor megérkeztünk, gyerekek ugráltak körül bennünket, tejet kaptunk. Az új gazda, akit a család röviden csak Apának nevezett, sokat foglalkozott velünk. Gyakran elvitt bennünket a környékbeli erdőbe, ahol nyugodtan téphettük egymást Faksznival. Az a sok mesés szag! - sosem felejtem el.
A három gyerek majd mindennap megajándékozott bennünket valami finomsággal. Hol egy szelet szalámival jöttek hozzánk, hol egy marék finom töpörtyűvel. Apa mellett a másik felnőtt - akit a gyerekek Anyának hívtak - olyan májas rizseket főzött nekünk, hogy attól a fülünk is kettéállt. Csak annyit kért tőlünk , ne ugráljunk föl sáros lábbal a világoszöld tavaszi kosztümjére. Nehéz volt ezt megállni, de aztán beláttuk, hogy jobb a békesség. Jól emlékszem az egyéves születésnapunkra. Faksznival a kerítés tövében babráltunk, s arra gondoltunk, jó volna egy kicist szétnézni a környéken, mert izgató nyúlszagot éreztünk. Épp kiástunk egy kölyökkomondornyi lyukat a drót alatt, amikor Anya és a gyerekek két formás velőscsonttak jöttek hozzánk a hátsó udvarba (tény, ami tény, a nyáron kitalálták, hogy nekünk itt a helyünk. Föl s alá lehetett nyargalászni itt, csak a bezártság, mint tudjuk a komondor legősibb ellensége.)
- Egyévesek vagytok, Bumszli, éljetek soká - kiabált a legkisebb gyerek, s a szalaggal átkötött csontokat ledobta elénk. Jól van gondoltam, igen szép, hogy ilyen figyelmesek. Faksznival ugyan kicsit összekaptunk, mert úgy gondolta, az én csontomból is jár neki valami. Kénytelen voltam a farkát kissé leharapni, mire ő, ilyen a testvéri szeretet, kicsippentett a jobb fülemből egy darabkát. Amúgy nagy békességben éltünk, a gyerekek simogatását nagyon szerettük, a csatangolást és a gombászást külön élveztük. Nőttünk szépen, de tudjuk, hogy a magunkfajta komeszek hároméves korukra fejlődnek igazán. Addig nagyon sok májas rizst és pulykahátat be kell még rámolnunk. Nem sokkal a szülinapunk után kezdődtek a bajok....." - folyt. köv.

Kis szaros

Akaratomon kívül már megint bajt csináltam! Idén ez valahogy elég sűrűn fordul elő velem! Pedig a hétvége pompásan indult! Hatalmas séta a szentgáli tiszafásban és Csibész összes bizalmam elnyerve póráz nélkül nyargalt! (Sajnos korábban volt már rá példa, hogy nem tudott élni a bizalommal és valami ősi ösztöntől hajtva kiabálásomra, tiltásomra fittyet hányva megindult és vissza se nézett, szemrebbenés nélkül otthagyott és elveszett volna, ha mások el nem kapják!)
Szóval a hétvégén ismét elválaszthatatlan párt alkottunk és a jövő szombati hollókői túra ürügyén eldöntöttem, hogy Csibész két hétre ismét pesti kutya lesz! Persze az ötletnek egyből támadt két ellenlábasa: anyukám - aki és Csibész között távollétemben újabb szerelem bimbózott, és Zé - aki nehezményezte ritkább látásomat a Csibésszel töltött időből kifolyólag, mivel a kettős találkozás sajnos nem megy, nemcsak mert Zé allergiás a kutyaszőrre, de mivel Csibész nálamléte logisztikai akadályokat is magában rejt.
Persze én nem hallgattam rájuk, és elhoztam Csibészt a fővárosba, hiszen ő az Én Kutyám! De sajnos be kell lássam, hogy Csibész egyre inkább nem az én kutyám! Nem versenyezhetek a az egész napos vidéki figyelemmel és gondoskodással! Sajnos nekem dolgoznom kell!!! El kell menjek és itt kell hagyjam Csibészt a lakásban bezárva, és kiderült, hogy számára ez, most már az ellenpólusban rejlő lehetőségeket ismerve, többé roppant nem kellemes. Tiltakozását ma egy nagy barna kupaccal tudatta a parketta közepén!
Szóval a kutyáknak roppant nagy lelke van! Hozzánk hasonlóan megsínylik a változást, megviseli őket az idegenből fakadó stressz és a magány. Szeretik, ha folyamatosan figyelnek rájuk és kényeztetik őket! S ha ezt megszokják, számukra minden változás egy kisebb tragédiával ér fel. Azt hiszen én is elég nehezen viselem mostanság a változást, a régen oly nagy kétkedésseel és aggodalommal figyelt megszokás egyre inkább felértékelődött!
Persze a változatosság fontos és gyönyörködtet, de nem lehet egy életet, s annak körülményeit fenekestül felforgatni! Vagyis lehet, de a kibillent egyensúlyt igen nehéz helyreállítani!

Madármentő akció

Tegnap Csibésszel délutáni sétánk közben meglepő élményben lehetett részünk! A csöpögő esőben egyszer csak levitorlázott lábaink elé egy kismadár. Szárnyát kinyújtva szomorkásan pislogott felénk. Lehajoltam, és hihetetlen, de a kisfecske meg sem mozdult. Összefogtam a szárnyait és a kezembe vettem, és úgy tűnt a madár a forró tenyeremben igencsak jól érzi magát. Hiába, Csibész jól megfuttatott odáig, így eléggé kimelegedtem. A kismadár behunyta a szemét és úgy élvezte, ahogy elgémberedett testét átjárja a meleg. Így ballagtunk hazafelé balkezemben a madárral, jobbkezemben Csibésszel és az ernyővel, eléggé furcsa képet mutatva. Csibész persze inkább el volt foglalva a hullámzó Balatonnal és az eső által kreált illatorgiával. Hazaértünk, a madár a meleg szoba ablakába került és pár rizsszemet hagytunk neki élelem gyanánt. Nekem sajnos el kellett jöjjek és a fecskét nagyszüleim gondjaira bíztam.

A mai szallagcímek a következők voltak:

"Becslések szerint akár másfél-kétmillió fecske is elpusztulhatott itthon a hét eleji lehűlés miatt. A szakértők szerint a madarak tulajdonképpen éhen haltak, mert a szeles, hideg időben eltűntek a rovarok, így nem jutottak táplálékhoz. A hirtelen jött szeptemberi lehűlés és a komoly esőzések miatt a madarak teljesen kimerültek, eláztak és nem találnak táplálékot, mert apró repülő rovarokkal táplálkoznak, amelyek viszont ilyen időjárás esetén nem jönnek elő."

"A Magyar Madártani Egyesülethez érkezett bejelentések szerint fecskék tömegével szállnak az utak mellé, hogy a beton mellett próbáljanak melegedni, nagyobb épületek szellőzőiben, erkélyein keresnek menedéket, sok esetben nekirepülnek az üvegablakoknak, beszorulnak a szellőzőrendszerbe. Már eddig is igen nagy számban pusztultak el. A MME azt tanácsolja, hogy a legyengült madarat egy dobozba kell helyezni, és ott kell táplálni, amíg el nem áll az eső. Főtt tojással kikevert túró vagy macskaeledel, lisztkukac a megfelelő táplálék, amíg nincs lehetőségük az eső elől elbúvó rovarok vadászatára."

"150 legyengült fecskét etetnek jelenleg a Hortobágyi Madárkórházban, mert a madarak saját erejükből nem, vagy csak nagyon nehezen jutnak eleséghez. Emiatt sok fecske nem is tud elrepülni időben telelőhelyére. zömmel Etiópiába. A természetvédők ezért azt tervezik, hogy a MALÉV gépeinek segítségével elrepítik a fecskéket melegebb vidékekre, valószínűleg Tunéziába vagy Törökországba. A repülőgépes szállítással ezer-ezerkétszáz fecskét tudnánk megmenteni - közölte Déri János a Hortobágyi Madárkórház vezetője."

http://www.mme.hu/cgi-bin/mmehir.pl?sorszam=486

http://index.hu/tudomany/fecske0919/

A hírek után reggel telefonáltam nagyapámnak, a fecske megfelelő táplálását illetően, de szomorúan kellett hallanom, hogy a kis fecske reggelre elpusztult. Ha esetleg bárki fecskét talál, jelentse a magyar madártani egyletnek és táplálja a jobb idő bekövetkeztéig a fenti módon.

Kóser kutya

A múlt héten Izraelben jártam, s mivel Csibésznek még nincsen világútlevele, sajnálatos módon egyedül utaztam. Bejártunk számos a Bibliából már megismert helyet, de minden valahogy kicsit másmilyennek tűnt mint képzeletben. Persze erről biztos a bibliai történeteket megfilmesítő rendezők tehetnek, akiknél az autentizmus nem mindig a legfontosabb szempont. Például azt hiszem tavaly Karácsonykor láttam egy óriási kékszemű Jézust.

A kóser konyha jellemzője, hogy nem keverik a tejes ételeket (tejföl, vaj, sajt) a húsos ételekkel. Zsidó vezetőnk szerint éppen ezért a magyar tejfölös csirkepaprikás kifejezetten nem kóser étel. Mindenkit megnyugtathatok, hogy Csibész kizárólag kóser módon táplálkozik, hiszen ő mindig kizárólag húst eszik hússal.

Antitriatlonista

Elmondhatjuk, hogy Csibész, ami a különféle sportágakat jelenti, nem különösképpen kedveli a változatosságot! A hétfői napon gyönyörű idő volt! A fáradt napsütés beragyogta a Balaton-part bágyadt lankáit és megcsillogtatta a fodrozódó vizet. Sehol egy lélek, mindenki dolgozik, csak én és Csibész andalogtunk édeskettesben a vízparti ösvényen.

Tudvalevő, hogy Csibész a túrák királya, túracsapatom éllovasa, akarom mondani élkutyája. A lábon megtett kilométerek számát tekintve Csibész verhetetlen és utolérhetetlen, számára a sétából soha, de soha nem elég. Ő fáradhatatlan és megállíthatatlan! Mivel elég kalandvágyó, gondoltam kipróbálom más sportágakban is... Sajnos az úszást nem tudtam megkedveltetni vele, hiába no, nem labrador a lelkem. A hullámok láttán menekülőre veszi, hisz ki tudja, mit rejtenek, hová vezetnek a közeledő víznyelvek. A reggeli energiával teli középtávfutás után gondolatba estem, mi lenne, ha kipróbálnám, hogy küzdi le élete következő sportkihívását, a kerékpározást!

Sajnos nagyon rosszul ... miután belehelyeztem a nagyapám által vásárolt bicikliskosárba, Csibész hamarosan nagyon ideges lett. Hiába, az újdonság varázsa nem mindig örömteli érzés! Hamarosan felülkerekedett benne a biztonságos talaj utáni vágy, és halált megvető bátorsággal kiugrott a kosárból. Sajnos elég ügyetlenül pont a hátán landolt a betonon, de hamarosan felpattant, mint akivel semmi sem komoly nem történt és a talajközeli érzés biztonságában megkönnyebbülve pislogott mellettünk.

Persze, én a kitartó kerékpároktató nem tettem le a reményteli szándékomról, hogy szeljük mi még ketten nyeregben a levegőt. Visszahelyeztem a kosárba, és fogtam, hogy nehogy kiugorjon, majd így tologattam, hogy szokja a kétkeréken száguldás élményét. Már sikerül fel is ülni a bringára és boldogan vakítottunk, mikor egy kanyarnál Csibész elvesztette egyensúlyát, és ezzel együtt a türelmét is, és örökre meghalt benne még valami - a biciklizés kiolthatatlan vágya. Csibész meggyötörten újfent ugrott és landolt, háttal a betonon. Hát eddig tartott a közös történet, s jött a kétségbeesés.....de szerencsére Terminátor filmekhez hasonlóan Csibész, felkelt, megrázta magát és peckesen ügetett tovább magamögött tudva a félelemteli múltat.

Hasonlóan, mi emberek is néha egy vágytól hajtva kiugrunk a biztonságos, de számunkra valamiért mégis labilis kosárból. Ilyenkor van, hogy durván mi is háttal a betonon landolunk. Csibészhez hasonlóan, fontos, hogy ilyenkor megrázzunk magunkat és menjünk tovább előre a saját utonkon, és többet ne ugrálgassunk, ha vigyáznak ránk.

Az első

Már régóta gondolkoztam rajta, hogy meg kellene örökíteni a gondolataimat, a velem való történéseket és az élet dolgait. Első szárnypróbálgatásaim valójában a barátaimnak írt körlevelek formájában történtek, melyben újdonsült Csibész névre hallgató kutyám szemszögén keresztül meséltem el a velem történeteket - kevesebb illetve nagyobb sikerrel. Ez a blog a kettőnk blogja, Csibészé és az enyém, melyben el fogom mesélni a vele és a velem történteket a csalitosban, mely nem más mint a sokszor nehézségekkel, máskor örömökkel teli nagybetűs élet.